Rögtön felkaptam a fejem, amikor először hallottam az AI személyi asszisztens kifejezést. Gyorsan ki is próbáltam párat, de változatos okokból egyik sem úgy működött ahogy elképzeltem. Jött hát az odafigyelés nélküli vibecoding, elkezdtem átalakítani őket, és ezek a próbálkozások elég gyorsan kudarcba fulladtak.
Az viszont nem hagyott nyugodni, hogy mennyi mindenre tudnám használni. Sőt, minél többet gondolkodtam rajta, annál több ötlet jött. Így aztán elkezdtem építeni magamnak egyet. Mallornnak hívom, a szabadidőmben csinálom, és ez a hely a napló, ahova időnként leírom hol tartok, mi működik, és mibe buktam bele.
Az ötletek nagy része ugyanoda fut ki. Vannak visszatérő napi feladatok és problémák, amiknél azt érzem hogy egy jól felépített ügynökcsapat sokat segítene. És itt van a kulcs: nem egyetlen mindentudó asszisztensre gondolok, mert szerintem pont ezért nem működött egyik kipróbált megoldás sem. Hanem egy csapatra, valódi szerepekkel: coachokra akik a szokásaimban és a fejlődésemben segítenek, tanárokra a tanuláshoz, ügynökökre akik az ötleteimet viszik véghez, és olyanokra akik a napi szervezésben és az időbeosztásomban segítenek.
A célom hogy valós életbeli hierarchia-mintákat képezzek le, úgy ahogy egy jól működő szervezet épül fel. Több egyenrangú vezető, mindegyik a maga területén, és alattuk közös, megosztott beosztottak, akikhez bármelyik vezető fordulhat. Ezek a beosztottak nem eldobható munkaerő, hanem szakértők, egy kutató, egy programozó, egy dokumentáló, akikben menet közben valódi domain tudás épül fel és marad meg.
Épp ez az egyik szépsége, mert a valóságban sem mindentudó egy jó vezető, de tudja kit kell kérdeznie ha a részletekbe akar menni. A tudás ott halmozódik ahol a feladat zajlik, és onnan bármikor elérhető.
A korábbi kudarcokból azt tanultam meg, hogy nem érdemes fejjel nekimenni. Ezúttal kerestem egy rendes alapot, és egy ClaudeClaw nevű keretrendszer forkjából indultam el. Ez adja az alapokat: hogyan fut az ügynök, hogyan kap üzenetet, hogyan izolálódik. Innen kezdtem el a saját irányomba hajlítani.
Elég hamar kiderült viszont, hogy több ponton is át kell alakítanom. Kettő különösen éles. Az egyik: az alap minden ügynököt teljesen elszigetel egymástól, így a beosztottak nem lehetnek megosztottak, a Coach és a Tanár nem tud ugyanahhoz a Kutatóhoz fordulni. A másik: a memória egy kereshető napló, nem szervezeti tudás. Az ügynök vissza tud benne keresni, de nem épít fel strukturált szakértelmet, ami ott marad és gyarapszik. Ez pont az, aminek a hiánya a valódi szervezetekben is érezhető, amikor az emlékezet és a tudás nincs egy helyen.
Az első döntés a platform volt. Mindenki a Telegramot erőlteti, én mégis a Slacket választottam. Nem divatból, hanem mert a lényeg nem egy chatbot, hanem több ügynök ami egymással is beszél, és erre a Slack szerkezete egyszerűen jobban áll. Az ügynökök közötti kommunikáció fontosabb szempont volt mint a felhasználói kényelem.
Két dolog van most terítéken. Az egyik hogy kiemeljem az ügynököket a sandboxból, mert amíg abba vannak zárva, bizonyos dolgokat nem tudnak megcsinálni magukon. A másik egy széf a titkoknak, hogy a jelszavak és tokenek soha ne heverjenek a fájlrendszerben, és az ügynök mindig csak a feladatához szükséges, rövid életű hozzáférést kapja.
Távlati tervek bőven vannak. Egy saját memória-rendszer ami helyben fut, felhő nélkül, és nem csak nyers adatot tárol, hanem egyfajta szervezeti tudás-rétegként működik: külön kezeli hogy mi történt, mi igaz, és hogyan kell valamit csinálni. Meg egy mechanizmus ami kikényszeríti hogy az ügynök végig is vigye amit elkezdett, ne álljon meg félúton. De ezekről majd akkor írok, amikor tényleg működnek.
Egyelőre ennyi. Ez egy lassan érő projekt, és a korábbi kapkodás után pont ez a jó benne. A friss híreket addig is a nyitóoldalon találod.